Novotny Tihamér

"Valami vagy kettő, vagy egy." - Beszélgetés Matyófalvi Matyó Gáborral

Novotny Tihamér: Kedves Matyó! Azzal szeretném kezdeni ezt a beszélgetést, hogy te mikor kerültél Szentendrére? Hogyan ismerkedtél meg ef Zámbó Istvánékkal (Öcsikéékkel) és hogyan lett ebből Vajda Lajos Stúdió?

Matyófalvi Matyó Gábor: Nővérem 1966-ban kezdett el Szentendrén tanítani, apám pedig befizetett erre a lakásra, ahol most is tartózkodunk. Akkor én katona voltam, 1968-ban leszereltem és szintén idejöttem. Testvérem viszont 1970-ben férjhez ment Hollandiába, így a kezdeti időszakban én lettem az egyik bázis a Vajda Stúdió előéletében, mert egyedül laktam ebben a két és félszobás kégliben, és állandóan itt szerveztük a bulikat. Egy 20-30 embert foglalkoztató, manufaktúraszerű kerámiacégnél helyezkedtem el, amely akkor itt állt a Nagy Posta környékén, de a tereprendezés során eltolta egy buldózer az egész épületet.

N. T.: A baráti társaságból dolgoztak itt mások is?

M. M. G.: Nem. 1968 táján még senkit nem ismertem a későbbi barátaim közül, de ekkor már faragtam szobrokat.

N. T.: Volt valamilyen külső vagy belső késztetésed arra, hogy erre a pályára lépj?

M. M. G.: Nem is tudom pontosan megmondani. Talán 18-19 éves koromban gondoltam először arra, hogy szobrász leszek. 1968-ban 21 éves voltam. Meg aztán rengeteg kő hevert itt Szentendrén! Tehát bennem volt, hogy jó lenne ezt kipróbálni. Az a bizonyos „klasszikus” szöveg, hogy én már gyermekkoromban is ... „bütykörésztem”, rám is illett, csak éppen nem követ. Hát elkezdtem és bejött. Úgy nézett ki, hogy ez jó lesz.

N. T.: A szentendrei művészeti hagyományoknak volt ebben valamilyen szerepe?

M. M. G.: Tulajdonképpen semmi. Azért mentem a kerámiaműhelybe dolgozni, mert ott is lehetett agyagot gyúrni, gipszezni, kisplasztikázni... De akkor még nem ismertem Öcsikééket. Zámbó is éppen akkor jött vissza Kecskemétről. Talán az utcán láttam őt egyszer-kétszer, fekete ballonban járt, s a hóna alatt mindig egy könyvet vagy egy hosszú vízmértéket szorongatott. Na, ez a Zámbó! — néha „röhögtünk” egyet. Nekem ebben az időben még haverom se igen akadt a városban. Egyszer azután teljesen véletlenül odavetődtem a Templomdombra, s látom, hogy nagy a nyüzsgés, kiállítás, meg minden. Elkezdtünk dumálni és összebarátkoztunk. Este Öcsi rendezett egy nagy házibulit. De az olyan volt, hogy nem tudtál átmenni a szoba egyik végéből a másikba!

N. T.: Ezen a bulin már megjelentek azok az emberek, akik később Vajda-stúdiósok lettek?

M. M. G.: Öcsi volt a házigazda, ott voltam én is. (Agócs Attilával csak az 1971-es Őszi Szabadtéri Tárlaton ismerkedtem meg.) Itt láttam Drugicsot (Juhász Endrét), aki most Kanadában él, de ő nem volt igazán képzőművész. Medvére (Korcsog Lászlóra) emlékszem még. (Holdas Gyuri 70-71 táján jött meg Pécsről, Aknay szintén 71-ben a katonaság után.) Terebessy Lászlóra nem emlékszem, talán még Laca (fe Lugossy László) sem volt ott. Szóval nekem innen indult az egész. Ezután már összejövögettünk, hol itt, hol ott találkoztunk. Ez tehát 1969 őszén történt, s azután 1970-ben „bekaszniztak”...

N. T.: Bár ezt az esetet Zámbó Öcsi már részletesen elmesélte nekem, jó lenne, ha a te átélésedben is hallanánk valamit a „Nalaja happeningről” és annak rátok nézve szomorú következményeiről!

M. M. G.: A dolog úgy kezdődött, hogy Öcsike kitalálta, csinál egy happeninget, ami nálunk a 60-as évek közepén-végén jött divatba mint új képzőművészeti műfaj – vagy minek nevezzem?! A Fő téren éppen állt egy ideiglenes deszkaszínpad, amit a nyári játékokhoz építettek fel. Nagyon érdekes, hogy a buli előtt egy héttel, szombaton este 9-10 óra körül, teljesen véletlenül összejött a „banda” valamelyik kocsmában, majd fölsétáltunk és letelepedtünk a színpadra. Ott volt például Szilágyi Zolika (Öcsi kecskeméti barátja), aki fantasztikusan tudott furulyázni. Egyszerre két hangszerrel is megbirkózott. Előfordult, hogy az egyiket a szájába vette, a másikat pedig az orrába dugta és így muzsikált. Trükkös gyerek volt és egy kicsit „őrült”. Egy másik srác Bachot furulyázott a téren este 10-kor. Szóval, ez azért nem volt rossz! Egy harmadik gyerek a 70-es tiszai árvízről mesélt nekünk, mert történetesen részt vett a mentésben. De csendben voltunk, nem kiabáltunk, hogy tudjanak aludni a lakók... S az a nyugdíjas, aki meg volt bízva az őrzéssel és a színpad felügyeletével, odajött hozzánk és azt mondta, hogy nyugodtan maradhatunk, csak ne legyen semmi balhé. Nem is volt, majd annak rendje s módja szerint elszéledtünk, hogy folytassuk a bulit valakinél. Érted!? És rá egy héttel (ez meg vasárnap du. 3 óra körül történt) jött az a bizonyos happening. Csak dióhéjban mesélem el a történteket: Öcsikének mindig voltak ócska bőröndjei. Tehát egy ilyet begyűjtött valahonnan, kifestette a belső felét s telepakolta mindenféle kacattal. Valami olyasmit talált ki, hogy felülünk a színpadra a bőrönd köré, s amikor hirtelen kinyitja a tetejét, találomra kikap belőle egy tárgyat, mire mi rögtön asszociálunk valami „marhaságot” a dologra. Aki a legvadabb képzettársítást találta ki, megtapsoltuk és megéljeneztük. Volt, aki elszavalta egy versét stb. S akkor megint odajött a színpad-felvigyázó és azt mondta, hogy jól van, nincs semmi baj, csak a cigivel vigyázzunk, nehogy felgyújtsuk az ácsolatot. Nem volt semmi gond. Már akkor is sok turista járkált a városban, megálltak, nézték, hogy mit csinálunk?! S egyszer csak megjelenik egy kóbor rendőr a Fő téren – egy bizonyos M. J. Ezt a napot soha nem fogom elfelejteni! Július 26-a volt. Olyan rendőr volt, aki egy kicsit bátortalan, egy kicsit szerencsétlen, aki nem képes a helyzet magaslatán állni. Valakitől elkérte a személyijét, mire Grűnwald (Barnabás Sándor) elkezdett vele „hülyéskedni”, hogy ő odaadja az illető helyett, de csak átvételi elismervény ellenében... A tömeg meg szépen gyűlt a téren, s valószínűleg az történhetett, hogy néhány nyugdíjas (talán önkéntes rendőr?), akik egyébként is ellenünk voltak hangolva – mert ha végigmentél egy szál farmerben, meg hosszú hajjal, szakállal az utcán, te voltál a huligán, a hippi, a társadalom szemete... Hiszen tudod?!

N. T.: Neked is volt szakállad és hosszú hajad?

M. M. G.: Ugyanúgy, mint most. De nekem soha nem volt az a kimondottan hosszú hajam, mert amikor melóztam belelógott a szemembe, ezért mindig levágtam belőle, hogy ne zavarjon munka közben... Szóval, arra ment néhány „nyugdíjas”: Mit csinálnak ezek itt?! Szétverik a Fő teret?! –, s gyorsan telefonáltak az őrsre. A rendőrségnek se kellett több: kijöttek egy dzsippel, s ők is elkezdtek igazoltatni. Én arra eszméltem, hogy kaptam egy hatalmas pofont a nyakamba, lehet, hogy tenyérrel. Csak úgy csattant! Nézek hátra: Mi az isten?! Ott áll két zsaru! Egyszer csak, dirr-durr, s bent találtuk magunkat a rendőrségen. Emlékszem, éppen meghívásom volt este hatra, egy vacsorára, mert a nővéremék készültek a három nap múlva tartandó esküvőjükre. Én meg szépen ott szobroztam először a szentendrei rendőrségen, majd néhány nap múlva az Aradi utcában...

N. T.: Hány embert vittek be a rendőrök?

M. M. G.: Öcsit nem akkor, mert ő hazament, amikor látta, hogy kezd elfajulni a dolog. Doór Ferit elkapták, Grűnt, engem. Később vagy akkor Vértes Lacit – (tudod a Vértes prof fiát, aki megtalálta a „Samut”). Hatan kerültünk be, de csak öten ültük végig a büntetést, mert egyikünket kiengedték egy hónap múlva, mivel kiderült, hogy tényleg véletlenül tartóztatták le. Szegény srác éppen akkor ment át a Fő téren, hogy vegyen egy doboz cigit, s egy önkéntes rendőr elkiabálta magát: „Ő is ott volt! Ő is ott volt!” Hát, durr, elkapták. Szerencsétlen majdnem megőrült, hogy ő miért került a rendőrségre?!

N. T.: Azután bent hogy volt?

M. M. G.: Most már beleveszem azt is, amit később tudtam meg. Az Aradi utcában két hónapig aludtam deszkán, egy jól kikoptatott fenyőfa priccsen. Emlékszem, hogy itt két oldalt, ahol a medencecsontod kiáll, féltenyérnyi kék-zöld foltok keletkeztek a bőrödön és hátul is. Szóval itt voltunk két hónapig, amíg a nyomozás tartott.

N. T.: Látogathattak benneteket?

M. M. G.: Az ügyvéddel néha beszélhettem. A nővérem is bejött egyszer-kétszer, de azután megtartották az esküvőt és elment Hollandiába. Nem engedtek vele szót váltani. Talán összesen egy vagy két alkalommal... Egyébként a saját ruhánkban voltunk. Amikor bevittek, ki kellett pakolni a zsebeinket, nehogy bicska vagy ilyesmi maradjon nálunk, sőt ki kellett szedni a cipőfűzőinket is, nehogy öngyilkosságot kövessünk el. Rajtam egy Krisztus „pacsker”, egy bőrsaru volt akkoriban. Letettem a lábbelimet az asztalra, a zsaru meg csak nézett rám. Mondom, ezt így nem lehet hordani. – Mezítláb kellett járnom, pedig a nővérem hozta a tiszta zoknikat, és nem értette, hogy mért küldöm vissza azokat. S amikor megkérdezte, végre kinyögték, azért, mert az öccse mezítláb van. Utána kaphattam tőle egy pár cipőt. Közben Pest megyében őrült nyomozásba kezdett egy nyugdíj előtt álló, K. nevezetű ezredes, aki egyébként, ha jól tudom, a végzettségét tekintve lakatos volt és azt hitte megcsinálta élete nagy fogását. Kitalálta, hogy mi tulajdonképpen egy államellenes összeesküvést szerveztünk, s meg akartuk dönteni az államhatalmat. Mert a szentendrei Fő téren, ugye meg lehet dönteni az államrendet?!

N. T.: Komolyan erre gondolt?!

M. M. G.: Igen. Ez persze csak később derült ki. A tárgyalás után mesélte el nekem az anyám vagy az ügyvédek, már nem emlékszem pontosan. Ez a vád persze nem állta meg a helyét. Később átvittek a Fő utcába, Öcsit meg a Kozma utcába. Őt azután csak az első tárgyalási napon láttam viszont, de megmondom őszintén, először nem ismertem meg, mert szürke darócruhában volt, meghízott és lenyírták a haját. Ki ez a kis piti csirketolvaj?! – gondoltam magamban... Pontosan fél év telt el az első tárgyalási napig, s 1971. február elején szabadultunk. Eddig vacakoltak, amíg összehoztak egy nyomorult vádiratot. De az is teljesen nevetséges volt. Én karácsony környékén kaptam meg ezt, s a cellában pontról-pontra föl kellett olvasnom a többiek előtt. Nem lehetett sumákolni! Előtte meséltem nekik arról, hogy miért vagyok itt, de nem hittek nekem. Azt gondolták rólam, hogy nagy gazember vagyok, s amikor fölolvastam a vádiratot, csak néztek ezek a csibészek meg betörők és nem tudták fölfogni az egészet, hogy mi az istent keresek én közöttük. Tehát Öcsike volt az elsőrendű, én pedig kapásból a másodrendű vádlott. A tárgyalás a Szentendrei Tanács dísztermében zajlott januárban, két héten keresztül. Megadták a módját! Szerintem a bíró érezte, hogy ez egy marhaság, de már nem lehetett mit csinálni, mert fél évig benntartott a rendőrség és példát kellett statuálni. Nyílt tárgyalást rendeztek, és itt szúrták el a lépést! Megjelentek a rokonok és ismerősök, apám és anyám is végig ott ültek a teremben. Kivezényelték a helyi Katonai Főiskola hallgatóit, hogy lássák, milyenek is azok a hippik! Miként is fest a társadalmunk szemete?!

N. T.: Elhangzott az a vád, hogy ti hippik vagytok?

M. M. G.: A vádiratban konkrétan nem. A BTK 219. paragrafusát verték ránk, mely szerint „az akarategységben elkövetett garázdaságban és közbotrányokozásban” voltunk vétkesek. Nem biztos, hogy pontosan idéztem, de ez volt a lényeg. Büntetésként megkaptuk azt, amit leültünk előre. A tárgyalás pedig tiszta dilibe fulladt. Hátul nyerítettek, röhögtek a tisztiiskolások, a bíró rengetegszer verte az asztalt: „Ha nem lesz csend, kiüríttetem a termet és elrendelem a zárt tárgyalást!” A dolog megfordult: nem lettünk hősök, de majdnem. Mindenki rájött, hogy ez az egész egy nagy kampó!

N. T.: Milyen ruhában voltatok a tárgyaláson?

M. M. G.: Én nem vágtam le a szakállam, mert azt mondta a nyomozó, amikor átvittek a Fő utcába, hogy tilos borotválkozni és nyiratkozni. Nyilván azért, hogy minél borzasztóbban nézzünk ki. Amikor bejött a fodrász a cellába, elkértem tőle az ollót és megigazítottam magamnak a hajamat meg a szakállamat. Gyönyörűen rendbe hoztam a frizurámat, nem volt semmi gond. Azután bekérettük a tárgyalásra a legszebb öltönyünket. Fehér ing, nyakkendő, megfésülködve, kiöltözve piszkosul. Te, úgy néztünk ki, hogy az nem igaz! Egyetlen egy tanú sem ismert ránk. Ment a humor: „Hogy néztek ki ezek az emberek ott a Fő téren?” – Azt mondja az egyik tanú, ilyen meg olyan volt, topis és szőrös, ronda meg akármi... S amikor rámutattak valamelyikünkre: „Ő volt?!” – „Nem ő volt.” – „De kérem én voltam!” – Durr! Ilyen poénok szakították meg állandóan a tárgyalást. Emlékszem például ilyen szövegeket vettek jegyzőkönyvbe: „A kocsmában megittunk egy sört, nevetgéltünk, dumáltunk...”, – mert ott feküdt a bíró előtt a rendőrségen tett vallomás és azzal egyeztette, amit a tárgyaláson mondunk. De nem nagyon örültek neki, ha másként fogalmaztál, mint ami ott le volt írva. „És aztán, mit mondott?!” – „Hát, letettem a bőröndöt és mondtam azt a bizonyos szót.” Ott ül kétszáz ember mögötted, és a bíró noszogat: „De mi volt az a szó?!” – „Az a bizonyos szó, ami ott van leírva.” – „Na, mondja már!” – „Mondjam?!” – „Mondja!” – „Ló...t, én nem viszem tovább!” De jó hangosan, érted?! Kitört a röhögés... De történtek még különb esetek is. Előfordult, hogy az egyik tanú össze-vissza dumált, belebonyolódott a vallomásába, mire a bíró elkezdte faggatni. Hát öregem, az az ember ott helyben összeesett, elájult a szerencsétlen a „pulpitus” előtt. A rendőrség is összegyűjtött vagy tíz tanút. A mi vallomásaink megegyeztek, mert nem tudtunk egymással érintkezni, a rendőröké meg nem. Össze-vissza beszéltek. A tárgyalás után mesélték nekünk, hogy ezek a hamis tanúk a Zöldfában ülve dumálták meg, hogy mit fognak mondani a tárgyaláson... Szóval, vicc volt az egész. Az egyik szemtanú például azt állította, hogy amikor a rendőrök éppen osztogatni kezdték a pofonokat, ő éppen ott járt a svájci pszichológus barátjával a Fő téren, aki megbotránkozott azon, hogy a magyar rendőrség miként bánik az ifjúsággal. Erre a bírónak fönnakadt a szeme: „Miért mond mást, mint ami az írásos vallomásában áll?!” – „Azért, mert ott kényszerítettek!” – Megállt a teremben a levegő... – „Hogyan? Mivel?” – „Elvették a személyimet, és azt mondták, hogy addig nem adják vissza, amíg nem írom alá.” ... És hasonlók.

N. T.: Végül hogy rendeződött el a dolog?

M. M. G.: Egyszerűen vége lett a tárgyalásnak. Engem már az első nap után elengedtek. Puskás Levente ügyét pedig azért nem mesélem el, mert azt Öcsi biztosan elmondta neked... Az iszonyú volt! Ő egyébként szabadlábon védekezhetett, de 11 hónapot kapott utólag, amit le is kellett ülnie, és ezzel vége is lett az újságírói karrierjének. Elment csatornapucolónak, s azután nem tudom mi lett vele?

N. T.: Hegedüs Gyuri fotóival mi lett?

M. M. G.: Nem tudom. Talán kitépték a gépéből. De házkutatás is volt. Nálam is meg az Öcsinél is. Mivel a nyomozó látta, hogy az „túró”, semmi, amit előadunk neki, s ebből nem tud összetákolni egy komolyabb vádiratot, kutatni kezdtek és igyekeztek mindenféle dolgot a nyakunkba varrni. Hogy mi loptunk, csaltunk, betörtünk stb. – „Valld csak be, mert a haverod már beismerte!” – Tudod, ment a szokásos pszichikai hülyítés. Még jó, hogy volt annyi eszem, hogy nem hittem el. Tehát bementek a szobámba és átlapozták az összes könyvemet. Már akkor is megvolt az a szokásom, hogy mindenféle kis fecnire rajzolgattam valamit. Találtak három rajzot s lefoglalták, mert virágokat ábrázoltak, s ez is hippi mivoltunkat bizonyította. Hoppá! Nem viccelek. Később, amikor bementünk a bíróságra visszaadták a bűnjeleket. Én meg néztem a papírfecniket, és nem tudtam, hogy sírjak vagy megszakadjak a röhögéstől?!

N. T.: Ezek szerint mégiscsak felszámolandó hippiknek szerettek volna látni benneteket...

M. M. G.: Minden bizonnyal. Például kértek egy jellemzést rólam a munkahelyemtől. (Ezt is csak később tudtam meg.) Először adtak egy normális összegzést, amibe nem lehetett belekötni, de a rendőrség ezt visszaküldte, hogy nem jó, és írattak egy másikat, amelyben már többször megróttak hippi nézeteim miatt. ... Szóval kijöttünk, és kiderült, hogy mindnyájan vonzódunk a művészetekhez. Tehát ugyanúgy összejöttünk, meg minden, és igyekeztünk gyorsan felejteni, de azért ott kísértett bennünket ez a hülye eset. Furcsa helyzet és érzés volt az biztos! Mi is rájöttünk, hogy együtt kéne csinálni a dolgokat, és nevet kellene adni a gyereknek. Tárgyaltunk a pártbizottsággal, a tanács „művosztályával”, a Múzeummal. Jártunk mindenhova. Tudtuk, hogy papíron valahova tartoznunk kell. Ez amolyan kettős érdek volt: ők is tudtak minket felügyelni, mi meg úgy tettünk, mintha hagynánk, hogy felügyeljenek bennünket. Amikor 1971-ben megint elhatároztuk, hogy lesz Szabadtéri Tárlat a Templomtéren, az egész város előre rettegett. Öregem, több rendőr jelent meg a helyszínen, mint amennyi kiállító! Mi elkezdtük kipakolni a cuccainkat a falra. A Krisztus-szobrom például ott lógott a mai Art-éria Galériától induló lépcsősor vége felöli barbakán oldalán. Ez volt akkor a fő-fő följáró! A templomfal körbepakolva, a fölső kő mellvéd körberakva. A plasztikáknak a tér füves részén állítottunk karókból és deszkalapokból posztamenseket... Török Lívia volt az akkori Tanács Művelődési Osztályának a vezetője, s amikor elindult a lépcsőn felfelé, megpillantotta az égett színű, sötét Krisztusomat, és egyből halálra rémült. Érted?! Azonnal üvöltöztek, hogy hol a Matyó?! – „Itt vagyok. Mi van?” – Azt mondja: „Nem lehet egy ilyen „korpuszt” kirakni! Ráadásul piros izéje – ágyékkötője van!” (Egy másik esetben pedig valaki megkérdezte tőlem, csak nem egy úttörőnyakkendő ez rajta?!) Tehát azonnal leszedette velem a Krisztust. – „Nem lehet egy szocialista társadalomban ezzel indítani egy kiállítást!” – Na, mindegy. Levettem és bevittem a templomfalra, s hát hibát követtem el, mert beütöttem a műemlék falába egy kampós szöget, pontosabban az egyik sarokpillérbe, ami sárga színű volt és nagyon jól nézett ki rajta a piros ágyékkötős fekete Krisztusom. Akkor jött a pap. Csak nézett!? Utána meg feltűnt egy rendőr, egy bizonyos T. B. nevezetű. Ő rakta rám életem első bilincsét és odaszólt nekem: „Mi van Gábor?! Na, gyere csak ide! Ide figyelj! Húsz percen belül bepakoltok mindent az iskolaudvarra, mert itt kint nem maradhat!” (Annak az iskolának az udvarára, ahova most a fiam is jár, a templomfal alatt!) Magyarán féltek. Hát be kellett zárni, el kellett dugni a kiállítást. – „Ha ezt nem pucoljátok el innen, akkor kivonulunk, és mindenkit beviszünk. A melókat, veletek együtt!” ...

N. T.: Vajon önhatalmúlag járt el vagy megbízással?

M. M. G.: Honnan tudjam én azt?! Nekem papírt nem mutatott, az biztos. Mi egyébként rohangáltunk engedélyekért a Tanácshoz, a Rendőrséghez. Közben kiderült, hogy nem kell papír, sem az egyiktől, sem a másiktól, mert ez egyházi terület! ... Szóval ez volt a 71-es Szabadtéri Tárlat, s ennek már szép sikere lett.

N. T.: Hogyan tudtátok megszerezni a pincét és hogy történt a névadás?

M. M. G.: Kerestük a megfelelő helyet, ahol dolgozni, kiállítani lehet. Deim Pali, aki nagyon jól ismerte a várost, szólt nekünk, ő mutatta meg a pincét. Pali rokonszenvezett velünk. De más művészek is. Senki sem akart betartani nekünk. Szerintem 1972-ben volt a fordulópont. Csináltunk egy kiállítást a Duna-parti Művelődési Házban, Aknay János, Holdas Gyuri, Öcsi meg én.

N. T.: Ehhez készült a keresztes plakát, amit betiltottak, s lett helyette a másik, a négy újjas – lásd „E/4”! –, amit meg engedélyeztek...

M. M. G.: Igen. Gauguin (Molnár István), aki egyébként szintén a Képzőművészeti Gimnáziumban végzett, s Aknaynak volt jó barátja) lefotózta a saját kezét, jobban mondva a négyet mutató tenyerét és ebből készült a plakát. – Erről a kiállításról tehát már mindenki elismerően nyilatkozott. Barcsay Jenő is látta, szóval a szakma azért megnézte. Mese nem volt, elfogadtak bennünket!

N. T.: De hogyan lett a Stúdió – Vajda Lajos Stúdió?!

M. M. G.: Mi már ismertük Vajdát, hogyne ismertük volna?! Őt tartottuk a legjobb szentendrei művésznek. Nem volt ekörül sok vita.

N. T.: És hol ismerkedtetek meg Vajda művészetével?

M. M. G.: A 60-as évek legvégén a mostani Múzeum Ferenczy szárnyában rendeztek például Vajda emlékkiállítást, de a jelenlegi Ferenczy munkaszoba is kiállító-helyiség volt régebben, és fönt tartották a Szentendrei Tárlatokat. A VLS alapító okiratot pedig úgy emlékszem, hogy 1972-ben írtuk meg. S a télen egy szabályos kis ünnepséget rendeztünk, ahová elhívtuk Vajda Júliát is. Kezdetben sokat vitatkoztunk, hogy ki lehet s ki nem a Vajda Lajos Amatőr Stúdió tagja. Mi inkább Szentendrére koncentráltunk és a szorosan vett környékre. Egy jó értelemben vett elhatárolódásra gondoltunk tulajdonképpen és a minőségre.

N. T.: Aknay Jánost és Agócs Attilát mikor és hogyan ismerted meg?

M. M. G.: János ‘71-ben ideköltözött Szentendrére albérletbe, ekkor ismertem meg. Erről nem tudok egyebet mondani, mert előbb-utóbb minden zsák megtalálja a maga foltját. 1966-tól ugyan baka voltam, de minden hétvégén hazajöhettem, és egyszer láttam egy kiállítást a régi Művelődési Házban, ahol Agócs és még két másik srác mutatkozott be szobrokkal, domborításokkal. Grűn, aki Doór Ferinek és nekünk is haverunk volt és szintén ült velünk a Nalaja miatt, édesanyja révén ismerte Agócsot, mert ő is Pilisszántón lakott. Az 1971-es őszi tárlat alkalmával motorra ült és lejött feleségével együtt Szentendrére. Grűnnek szólt, hogy melyik az a Matyó, és odajött hozzám, gratulált a szobraimhoz. Így ismerkedtünk meg. Azután nekem is lett egy motorom és én is sokszor meglátogattam őt. Összebarátkoztunk.

N. T.: Végül is a pincét hogyan kaptátok meg, és hogyan hoztátok rendbe?

M. M. G.: A pincét tehát kiszúrtuk magunknak. Megtudtuk, hogy tanácsi épület, és hogy nem használják semmire. Nem volt itt csak szemét. A Tanács átadta a József Attila Művelődési Ház kezelésébe, mi pedig megkaptuk használatra. Drobilics Antal, aki az akkori városgazdálkodásnak volt a vezetője, adott erős széldeszkákat, abból ácsoltuk az első galériát és a lépcsőt. Azután szerzett betont a helyi betongyárból, meg macskakövet valamelyik felbontott utcarészről. Egy „billencs” ZIL lelökte az ablak elé a masszát, egy másik az utcakövet, mi meg lelapátoltuk és szétterítettük a pincében a betont, s beleraktuk azokat a kockakő-mintázatokat, amelyek azóta is ott vannak. 1973-ban dolgoztunk vagy tízen. Akkor már ott volt Wahorn András és talán Laca is, meg Holdas Gyuri, Öcsi, Csajka Gábor, Aknay János, Agócs, Reha György, Mosonyi Kiss Gusztáv, Szentiványi Kálmán, Kovács Imre...

N. T.: Miután meglett a Pinceműhely, hogyan alakultak a kiállítások?

M. M. G.: Minden évben rendeztünk egy közös vajdás kiállítást. Ez 1974-től kezdődően mindig nyáron történt. Ezt vettük alapul. Az előtte és utána fennmaradó időben pedig tavasztól őszig „egyéni” kiállításokat szerveztünk. Abban az időben, ha nem voltál Alap- vagy Stúdió-tag, csak másokkal együtt rendezhettél kiállítást. De ezt könynyű volt kivédeni, mert ha két másik ember betett a szó szoros értelmében egy-egy munkát a tieid mellé, ettől máris csoportossá vált a tárlat. A látszat fenn volt tartva! Ezt a módszert alkalmaztuk, például Agócs esetében is: én letettem mellé egy kisplasztikát, Öcsi pedig egy festményt és mehetett az „egyéni” kiállítás.

N. T.: Szerinted mikor vált igazán tényezővé a Vajda Lajos Stúdió? Talán a 70-es évek közepétől kezdve?!

M. M. G.: Szerintem már egy kicsit előbb. Sokan jártak ki Pestről. Jöttek a barátok, ismerősök. Egy-egy vajdás kiállításnak azért híre ment mindenfelé. A hivatalos kultúrpolitika nem nagyon csípett bennünket, ezt a kissé elszigetelt, földalatti jellegű, avantgárd csoportot. Ekkor már tombolt az ún. „három T-s” szisztéma. Az viszont tény, hogy úgy 75 táján kezdtek el bennünket felvenni a Fiatal Képzőművészek Stúdiójába. Az összetartozás kényszere (ami a Nalaja után tudatosodott bennünk) egyre kevésbé irányította cselekedeteinket, hiszen a 70-es évek végéig majdnem mindegyikünket fölvették vagy a Stúdióba vagy az Alapba. Az a kohéziós erő, ami az első, az induló csapatot jellemezte 80-ra már teljesen fellazult. Az emberek egyre inkább a maguk pecsenyéjét sütögették és a saját útjukat egyengették.

N. T.: Te hogyan összegeznéd a kezdeti időszak tanulságait? Számodra mit jelentett a VLS megalakulása?

M. M. G.: Számomra már a kezdet kezdetén kiderült, hogy a V-stúdió soha nem lesz munka jelleggel bíró közös műhely. Például a Pincébe tulajdonképpen soha nem mentünk le melózni. Végül is mindenki otthon dolgozott. Egyszerűen összeálltunk, alakítottunk egy csoportot, mert együtt könnyebb volt érvényesülni, mint egyedül.

N. T.: Valamikor említetted már, hogy tulajdonképpen a kezdeti időszakban is többféle alapirány jellemezte a V-stódiót. Ezt mire és hogyan értetted vagy érted akkor és most?

M. M. G.: Igen. Már az elején látszott, a későbbiek során pedig még inkább, hogy rendre csak az Öcsi-Wahorn-Laca vonalat ismerték el vajdásnak. Erről szóltak az újságcikkek, erről beszéltek az emberek. – Szóval ők képezték az ún. „zajosabb” vonalat. Ők, akik „könnyebben” vették a művészetet, mint mi. Úgy, hogy abba mindenféle dolog belefért. Emlékszem egyszer, éppen egyidőben azzal, amikor Öcsikéék a „Téma témájának a témája” c. fotókiállításukat rendezték a Pinceműhelyben, meghívtuk Bekét Szentendrére. (Én egyébként nem vettem részt ezen a kiállításon, mert egyszerűen nem értettem vele egyet.) Holdas, Öcsi, Wahorn, Laca benne voltak, az biztos... Szóval beszélgettünk vele és utána fölmentünk Öcsihez, ahol kiderült, hogy Beke kiválóan „csurákozik” (klarinétozik), s ki is alakult itt egy rögtönzött házi zene – örömzene –, hogy úgy mondjam. Azután éjjel egy óra körül megfűzték Bekét, hogy menjenek le a Pincébe és nézzék meg a már félig kész kiállítást. Nagy nehezen testületileg levonultunk a helyszínre. Öcsiék magyarázgatták, mutogatták a fényképeket és a hozzájuk tartozó szövegeket, Beke meg csak nézett, nézett, egyik lábáról a másikra állt, s végre kinyögte, hogy az egész dolgot elég bugyutának tartja. (Na, gondoltam magamban, még jó, hogy nem szálltam be a dologba.) – Hát ilyenek is voltak! Ugyanakkor Aknay, Holdas és én képviseltük az ellenkező, a „csendesebb” pólust, akik valahogy másképp láttuk a dolgokat. Én a művészetet nem tudom még jó értelemben vett „hülyéskedésnek” sem felfogni. Szerintem alkotással csak akkor érdemes foglalkozni, ha az ember komolyan gondolja a dolgot. De ebből különösebb gond sohasem volt közöttünk! Jól megfértek egymás mellett ezek a dolgok. Például, amikor ez a Corpus c. munkám volt kiállítva a 71-es őszi tárlaton, akkor jobbról-balról Öcsikének egy-egy kollázs képét láthattad mellette a falon. Ezek is Krisztus-képek voltak. Az egyik kétfelé, a másik pedig háromfelé osztva. Öcsi az elsőre egy pirított kenyeret égetett a festékbe, s egy festéktubusból összegyúrt kis Krisztust szögezett a felületre (amelyet egyébként Terebesssy készített neki), a másodikon pedig óarany alapon egy zsidó bibliából kivágott Krisztus-sziluett díszelgett.

N. T.: A Pincének azért volt egy légköre, nem?! Úgy tudom, a megnyitók eseményszámba mentek...

M. M. G.: Persze! Tulajdonképpen jó volt, mi is élveztük, hogyne élveztük volna?! Megterveztük a kiállításokat, megbeszéltük, hogy ki mit hoz, együtt szállítottunk, együtt vittük le a Pincébe a munkákat, és közös melókat is készítettünk. Egy-egy rendezés valóságos ünneppé, bulivá alakult. Takarítottunk, igyekeztünk minél nívósabban megcsinálni a dolgokat. A legelején történt például, hogy mire megjött Tóth Anti művészettörténész („művészeti vezető”), hogy az előzetes megbeszélésünk szerint megrendezze a kiállítást, mi már rég felraktuk a képeket és elhelyeztük a szobrokat. Végül is el kellett ismernie, hogy ő se tudta volna jobban megoldani a rendezést. Egyszerűen megszoktuk azt, ha ott vannak a melóink, nekünk is jelen kell lenni a rendezésnél, és a kipakolásnál.

N. T.: Laca említette nekem, még régebben, hogy Holdas Gyurinál igen kreatív házibulik voltak annak idején, amikor még állt a régi háza....

M. M. G.: Gyurinak volt egy jó műterme, ahol mindent megtaláltál, ami egy műhelybe kell: szerszámokat, kicit-kacatokat stb. Sokan elfértünk benne, lehetett hangoskodni, zenélni, de ezek inkább spontán megmozdulások voltak. Fiatalok lévén, jobban nyüzsögtünk, mozogtunk, jöttünk-mentünk, rohangáltunk. Ma már szinte nincs is kedvem lemenni a városba, ha el kell intéznem valamit...

N. T.: A korabeli Leninvárosban (ma már Tiszaújváros!) folytatott munkákról, az ún. műanyagokkal kísérletező művésztelepről, mit tudnál mondani?! A Tiszai Vegyi Kombinátban, 1977-ben eltöltött néhány hétről mesélj valamit!

M. M. G.: Bukta Imrével 1976 táján vagy Szentendrén (mert talán itt „csövezett” akkor valakinél) vagy a Fiatal Képzőművészek Stúdiójában találkoztam először. Imre a TVK-ban dolgozott mielőtt fölvették volna a Stúdióba, az ötlet tehát tőle származik, hogy próbáljuk ki ezt a lehetőséget, mert a gyár egy valóságos kincsesbánya a művészek számára és ráadásul a dirinek a titkárát is nagyon jól ismerte. Hamar eldöntöttük a kérdést: megpróbáljuk. Beültünk az autóba, lementünk Leninvárosba, elkezdtük szervezni a dolgot és minden összejött. Kötöttünk a gyárral egy szerződésfélét, hogy mivel foglalkozhatunk, és mit kaphatunk a vállalattól stb. Szállásunk volt, olcsón befizethettünk a gyári étkezdébe, háromfogásos kaját kaptunk. Jól éltünk. Egy szobában csak ketten-hárman aludtunk, szóval nem teltek rosszul a napok. A dirinek a titkára minden gyáregységbe szétküldött egy levelet, hogyha bármilyen anyagra vagy technikára lenne szükségünk, segítsenek nekünk.

N. T.: Neked hány munkád maradt ebből az időszakból?

M. M. G.: Az egyik például sajnos most ment tönkre. Valahogy kikerült a napra, így annak annyi! De találsz még ezekből a munkákból a padláson is, s kint van hátul a műteremben az a nagy piros-fehér műanyag szobrom is. Ez egy 2 méteres, két darabból álló, két hasábra épülő függőleges plasztika. A piros forma alulról indul keskenyen, majd kidomborodik és belehatol a fehérbe, s ahol a piroson dudort látsz, ott oldalról „homor” van, s feljebb, ahol a „homor” jön, ott meg oldalról egy kis dudort találsz. Ez egy üvegszálas műgyanta szobor. Én akkor már ismertem ezt a technikát, mert előtte próbáltam összehozni az első hajómat. Ez volt egyébként a tanulópénz, mert ebből minden lett, csak nem hajó...

N. T.: Miért volt számodra olyan fontos ez a hajó?

M. M. G.: Mert mindig szerettem a vizet! Mikor kiskölyök voltam rendszeresen lejártunk a Tiszára vagy a Balatonra a rokonokhoz nyaralni. Itt lehetett csónakázni is. De tulajdonképpen én már 9-10 éves koromban régi hajókat rajzoltam romantikus stílusban, s arról álmodoztam, ha majd megnövök, vitorlást fogok építeni, és elmegyek vele a tengerre hajókázni. Ez a vágy belém költözött, sokáig szunnyadt és egyszercsak a felszínre tört. Akkor aztán nekiláttam! Beiratkoztam a műszaki könyvtárba és a legnagyobb megdöbbenésemre mindössze 5 darab könyvet találtam ezzel a témával kapcsolatban. Tehát viszonylag komoly előtanulmányokat végeztem s tökéletesen megtanultam hajót tervezni. Halál pontosan megrajzoltam a terveket egy a tízhez méretben, eldöntöttem, hogy milyen anyagokból legyen a hajó és 1979. április elején, elkezdtem építeni a testet. Kint hideg volt, de októberben már vitorláztam vele. Naponta 10-12 órát töltöttem a Balcsin. Itt próbáltam ki, s utána még javítgattam, bütykörésztem, különféle átalakításokat végeztem rajta és befejeztem rendesen.

N. T.: És mi lett ennek a hajónak a sorsa?

M. M. G.: Lent van a Balcsi mellett egy kis faluban, egy kertben az utánfutón, de már nem láttam vagy három éve. Az egész Adriát megvitorláztam vele és egyetlen egy csavart se hagytam el belőle! Úgy döngettünk, olyan viharok voltak, öregem! Áh, marha jó volt egyébként! Ez volt az az időszak, amikor nem dolgoztam. Legfeljebb évi 1-2 művet készítettem. Inkább vitorláztam. Lehet, hogy pont ekkor kellett volna faragni a legtöbb szobrot. De ha Duchamp megtehette, hogy több éven keresztül csak sakkozott, akkor én miért ne vitorlázhatnék?! És el volt intézve magammal a dolog...

N. T.: Kivel tetted meg ezeket az utakat?

M. M. G.: Srácokkal mentem mindig, mert a feleségemről kiderült, hogy fél, pedig régebben a Tiszán versenykajakozott. Tudod milyen az?! Itt beülsz, ott meg kiesel és kész. Ez a hajó meg tőkesúlyos, s úgy működik, mint a keljfeljancsi. Szóval nem tud se fölborulni, se elsüllyedni, s ha becsukod az ajtót, a víz sem megy be, mert teljesen zárt. Tehát nem kellene félni, de ő mégis rettegett. Egyszer-kétszer elkaptunk néhány vihart, egész éjszaka fütyült a szél, mint a hétszentség a Balaton közepén. S amikor amúgy jól megdöngettük a hajót, szegény átzuhant belül a másik oldalra és csupa kék, zöld, meg lila lett a háta... Megkapta a beavatást, de úgy döntött, hogy ő nem vitorlázik tovább. Így azután másokkal mentem az Adriára. Különben is jobb, ha nincs nő a hajón, mert az állandóan mosogatni, főzni és napozni akar. Egy túrót! Hát nem azért vitorlázol, hogy lebarnuljál! Mostanában meg nagyon drága lett ez a mulatság...

N. T.: Visszatérve a leninvárosi dolgokra, szerinted hogyan épül be életművedbe ez a rövid periódus?

M. M. G.: Talán egy kis közjáték is felfoghatnám, de az az igazság, hogy amit akkor alkottam, azért az is egy fontos korszakom volt. Én úgy érzem, belepasszol az akkori felfogásomba, és úgy gondolom, hogy benne van abban a folyamatban is, amit az indulástól képviseltem egészen máig, mert ha szépen sorba raknám a műveimet, akkor egyértelmű lenne ez a vonal, annak ellenére, hogy egészen mást csináltam húsz évvel ezelőtt, mint most.

N. T.: Emlékszem, számomra is meglepetés volt a szentendrei Művésztelepi Galériában megrendezett kiállításod anyaga 1988-ban, mert egy csomó régi dolgodat is láttam az újak között, amit addig nem ismertem. S azóta tudom, az a kép is erősen hézagos volt rólad. Röviden össze tudnád foglalni munkásságod korszakait?!

M. M. G.: Én egyébként nem is akartam itt egy átfogó kiállítást bemutatni. Inkább az utóbbi néhány év termésére koncentráltam, a régebbieket nem nagyon akartam. – Szóval vannak olyan szobraim, amelyek megsemmisültek, olyan is akad, amelyről nem tudom, hogy kinek ajándékoztam és nincs is róla fotóm. Soha nem voltam egy gyűjtő, rendszerező ember. Csomó művem kint található Hollandiában a nővéremnél. Azok például, amelyek a „kisgalériában” (a Művésztelepi Galériában) is ki lettek állítva. Számomra ebből az egész periodizációból az a lényeg (ami mindig ott volt és van valahogy a műveimben), hogy valami vagy kettő, vagy egy! Ezt formailag és tartalmilag is érdekesnek és fontosnak találom, mert ez az alapállás az emberi kapcsolatokra is vonatkoztatható. Készítettem olyan szobrokat, ami kettő is meg nem is, ami egy is meg nem is, sőt egy is, meg kettő is egyszerre! Ha kinézel az udvarra, az az ölelkező pár már nagyon régi, 1970-ben faragtam. Ami Aknaynál van, az is ilyen szemléletű. (Már majdnem benőtte a bokor.) Először én is úgy gondoltam, mint bárki más, hogy az élet borzasztó dolog és éppen ezért kell szép szobrokat alkotni. Azért, hogy te is segíts valamit rajta... Na, hát hamar rájöttem, hogy ez egy nagy kampó! Ez egy hazugság. Ezt nem lehet így folytatni. És akkor ezek az egybenőtt dolgok elkezdtek szétválni, és egyre inkább átmentek valamiféle egymással szembeni agresszivitásba. Az első ilyen rejtetten szétválásos szobrom 2 méter magas, festett cseresznyefából készült. (Azóta szegény itt rohad az egyik fa alatt.) Azt hiszem a leninvárosi piros-fehér művem volt az első, ami formailag is kettőből állt, azonban már itt is jelentkezett finoman az erőszak problematikája. Azután jöttek azok a fehér márványok, amelyek belül üresek voltak, de olyan harapásosan! S közben megszülettek a „Cruxok”, a keresztek is.

N. T.: Kihagytad a filces munkákat!

M. M. G.: Ja, igen. Tulajdonképpen itt is egy „erőszakos” dolog történik. Tudniillik a kemény kőbe egy puha filc nyomódik és megváltoztatja annak anyagi és szellemi karakterét. De azért volt ebben egy kis politikai célzás is! A „lágy” erőszakot tud elkövetni a „keményen”. Hollandiában azonban nem tudták felfogni ezt, a nézők nem tudtak magyarázatot találni magukban erre a furcsa megoldásra. „Miért nem teszel bele fémet?” – kérdezték tőlem. Mondtam: „Azért nem, mert így elrontanám az egészet!”.

N. T.: Ezek a művek mind Hollandiában maradtak?

M. M. G.: Nem. A legelső ilyen jellegű három kis kockám kint található a műhelyben, de adtam is el ezekből. Volt vagy 10-12 darab ebből a sorozatból. A régieknek is meg kell lenni valahol dián. A múltkor egyik este rendeztem egy kis vetítést és sajnos akkor vettem észre, hogy pont ezek a felvételeim hiányoznak. Pont azok a diák nem kerültek elő, amelyeken a szobraim vannak.

N. T.: Voltak emberek, akik azt terjesztették rólatok, úgy 81 táján, hogy megszűnt a VLS. Egyesek talán ki is mondták, hogy mától kezdve nincs V-stúdió!?

M. M. G.: Te, nem! Ez soha nem lett kimondva.

N. T.: Mert ugye, ez az a bizonyos BIZOTTSÁG-os korszak! Amikor tényleg van egy kis pauza, hiszen mennek még a Pincekiállítások, de ezeket külső emberek szervezik. Lásd például a KOLLÁZS és az ÛRKŐKORSZAKI CSONT ÉS BŐR c. kiállításokat!

M. M. G.: Igen. Mert az utolsó általunk szervezett vajdás kiállítás 1981-ben volt, de utána PePe (Bereznai Péter) kezdte el szervezni és intézni az ügyeket. Hirtelen nem is emlékszem, hogy mikor állítottam ki utoljára a Vajda Pincében. Ja, igen! Ezek már az újabb csoportos tárlatok voltak: a TRANSSYLVANIA például 1988-ban. De azt sohasem mondtuk ki, hogy megszűnt a Vajda Lajos Stúdió. Az egészből annyi igaz csupán, hogy ebben a periódusban valóban egy kicsit elhaltak a dolgok. Azután jött az Új Vegyes 1986-ban. Na, ez lett a váltás! Amúgy ezen rengeteget veszekedtünk, s én ekkor nem is vettem részt a Szentendrei Képtárban megrendezett kiállításon. S azután jött a többi: a SZAFT, az UNICORNIS ... Ez az időszak volt az újraindulás, de már egy kicsit más felállásban. Körülbelül innen datálható a Vajda Stúdió reneszánsza.

N. T.: Láttam egy nagyon szép fotódokumentációt Gubis Mihály kiállításáról, amit a Pinceműhelyben rendezett 1984-ben. Én úgy tudom, hogy őt Aknay János és Bereznai Péter „hozta” Szentendrére, és érdekes módon épp ez az időszak, amikor megerősödik a Vajda Stúdió ún. absztrakt szárnya!

M. M. G.: Igen, valahogy így, ez azonban számomra nehéz időszak volt, mert összekülönböztünk. Ebben a periódusban tehát először PePe, majd János meg PePe, és utána pedig leginkább János szervezte a Pincekiállításokat... Az Új Vegyes c. Kiállításon például nemcsak én nem, de Bukta és Wahorn se vett részt. Nekem nem fért a fejembe, hogy Holdas és Agócs miért nem fér a képbe?! Szóval ment ez a diszkrimináció és ez nekem nem nagyon tetszett... Ennek ellenére szívesen emlékszem vissza az 1992-es Pentaton c. tárlatunkra, ahol számomra megnyugtató módon „egyesült”, ha rövid időre is, a Vajda Stúdió ún. absztrakt szárnya.

Szentendre, 1993. szeptember

Kép a képtárakból

Hírek

MOLNÁR Bertalan: Matyófalvi (Matyó) Gábor

-st- [SZTANA Károly]: Egy EMLÉKMŰ ürügyén

Végre, lesz Táborfalván egy olyan emlékmű, amelyről büszkén állíthatjuk – az ország-világ színe előtt is –, hogy ilyen még nem volt. Most készül, és napokon belül fel is avatják azt a művészi alkotást, amelyet Matyófalvi (Matyó) Gábor szobrász tervezett és készített el.

J. [JÁMBORNÉ BENKEI Ildikó]: "Valami vagy kettő, vagy egy"

"Számomra mindig az a lényeg az egész periodizálásban, ami mindig ott volt és ott van műveimben, hogy valami vagy kettő, vagy egy" – vallotta egykor Matyófalvi Gábor, akinek műveiből emlékkiállítást rendeztek a Vajda Lajos Stúdió Pinceműhelyében.

eszká [SZTANA Károly]: Matyófalvi (Matyó) Gábor - "A fa mindig él"

Egy szobrászi pálya, amely tömbszerű márványokkal indult, majd kitágul a kör. Mészkő, gránit, fa, fém, műanyag, textil, filc. És újra meg újra visszatér az ősforráshoz. A fához, a kőhöz.

AKNAY János: Matyófalvi (Matyó) Gábor halálára

Hosszú betegség után, mégis váratlanul, június 2-án, 51 éves korában elhunyt Matyófalvi Gábor szobrászművész, a Vajda Lajos Stúdió alapító tagja. (…)

HANN Ferenc: Matyófalvi (Matyó) Gábor

Matyófalvi Gábor szobrászi pályája tömbszerű márványszobrokkal indult a ’60-as évek végén. Ezek a művek tele voltak figurális utalásokkal, a témák többnyire konvencionálisak (pl. Anya és gyermeke, 1969). A szobrászt a formák kapcsolódása, harmóniája vagy éppen ellentéte izgatta.

HANN Ferenc – ASSZONYI Tamás – CSIKSZENTMIHÁLYI Róbert: Szakértői vélemény Matyófalvi Gábor szobrászművész A pénz története című márvány érem-sorozatáról

Matyófalvi Gábor szobrászművész 1987-ben készítette el A pénz története című érem-sorozatát.

Novotny Tihamér: "Valami vagy kettő, vagy egy." - Beszélgetés Matyófalvi Matyó Gáborral

Novotny Tihamér: Kedves Matyó! Azzal szeretném kezdeni ezt a beszélgetést, hogy te mikor kerültél Szentendrére? Hogyan ismerkedtél meg ef Zámbó Istvánékkal (Öcsikéékkel) és hogyan lett ebből Vajda Lajos Stúdió?

Tartalom: Novotny Tihamér | Grafikai terv és honlap: eMeLA
Támogató: Ritterné, Matyófalvi Judit, müvészettörténész, Hollandia, a müvész testvére
Minden jog fenntartva - all rights reserved (c) Hommage.hu, 2009