Szentendre Castrum, 1998. június 8.

A kép, ami felvillan, ahogy öngyújtóját ráüti a combjára, s pillanat alatt felizzik kezében a láng. Tüzet kínál.

Matyó, mindenki így hívta. S most ennyi, vége. Elment. Becsületes nevén Matyófalvi Gábor.

Vékony, magas fiú volt, az egyetlen közülünk akkor, a hetvenes évek elején, ott a vízműnél, akinek saját lakása volt. Sokszor gyűltünk össze nála. Micsoda híreket keringetett a város ezekről a házibulikról. Pedig csupán néhány üveg bor és reggelig tartó beszélgetések a világról, a művészetről. Tőle hallottam először Moore-ról. Imádta Giacomettit. Mindenképpen szobrász akart lenni, de nem adatott meg neki, hogy főiskolával igazolhassa hivatását.

Még vízműves, amikor fölállítják első köztéri szobrát. A Vasvári lakótelepen, a parkban ma is látható az Anya gyermekével. Az utolsó, a Posta előtti, már nagyon lassan születik szoborrá.

Nalaja happening, az utolsó magyarországi koncepciós per. Letartóztatták. Akkor a hatalom bizonyítani akarta, hogy akkor, ott, azok a fiatalok semmirekellők, huligánok, garázdák voltak. S a hatalom megmutatta, mit tud. Előzetesben hat hónapig, semmiért. Ítélet. Őrá is rávarrják az előzetesben töltött időt. Nehezen emészti ezt az igazságtalanságot. Kettévágták el sem induló karrierjét.

Pedig tehetséges, mindenki tudja, de csak a vajdások között van otthon, csak tőlük kap bíztató szavakat. No, meg a vízmű. Itt nyugta lehet. A segédgépészt nem irigyelheti senki. Itt készülnek első szobrai is az udvaron.

Emlékszem, az egyik templomdombi szabadtéri tárlaton mindenki csodálja egyszerű, piros ágyékkötős, fekete korpuszát. A TVK-ban Öcsikével, Buktával, Aknayval, Holdas Gyurival a műanyaggal kísérleteznek. Jó kis művésztelep, mesélik. Már nem egyedül jön haza. Nagy szerelem. Tasi mellette van. Van, aki gondoskodjon róla. Így sem egyszerű.

Tudtuk, inkább sejtettük, hogy neki így is nehéz, nagyon nehéz. Kemény, lázadó alkat, akit megvisel az érdemtelen mellőzöttség. Önmaga ellen fordul, pusztítja testét. Néha kiállítás-megnyitókon még találkozunk.

- Héé! Néé, itt a Sutyi is! No mi van veled? A szobor, amit neked adtam, megvan még! Miért nem jössz érte? Egyszer nézzél le!

- Oké!

S aztán nem nézek le, mert… mindig van valami más. Most szégyellem magam.

Fölötte kereszt, búcsúzik tőle a világ, amely nem akarta, hogy az ő korpuszai is ott legyenek a templomok homályában.