Szentendre és Vidéke, 2003. ápr. 18.

A Vajda Lajos Stúdió öt esztendeje elhunyt szobrászművészének állítottak emlékkeresztet április 14-én, a Sztaravodai úti köztemetőben, ahol Wehner Tibor művészettörténész, művészeti író emlékezett meg Matyófalvi (Matyó) Gáborról. Beszédének részleteit olvashatják az alábbiakban.

Így, három évtized elmúltával egyre inkább egységes felismeréssé érnek a felvetések és vélekedések, egyhangú szakmai megegyezéssé szintetizálódnak a sejtések és a meggyőződések a szentendrei Vajda Lajos Stúdió szerepéről és jelentőségéről. Immár teljes bizonyossággal kinyilvánítható, hogy Szentendre művészetében és a modern magyar művészet történetében is megkerülhetetlen és fontos mozzanat, mellőzhetetlen jelenség, különleges, autonomitásokkal tüntető és a tradíció feszes hálójával átszőtt fejezet, nóvumokat csillogtató öntörvényű művészettörténeti egység a stúdió és tagjainak hol szorosan, hol lazábban összefűződő működése, műveinek létrejötte és térnyerése.

A művek – dacolva a siralmas kelet-európai körülményekkel, szembeszegülve a művészeti, a művészi szabadság korlátozását megtestesítő rendszerrel, intézményeivel és személyiségeivel – megszülettek, a második nyilvánosság fórumain megjelentek, és ma értékké nemesedett, teljes jogú, korszakjelző alkotásokként állnak előttünk. A különleges státuszú művek mellett különleges státusúak a stúdió művészei is: úgy alkottak csoportot, hogy közben önálló arculatukat, karakterüket nem áldozták fel, úgy képviseltek egy közös szellemiséget, úgy manifesztáltak egységesen vállalható és vállalt művészeti eszményeket, hogy közben egyéni törekvéseiket szabadon és töretlenül teljesíthették. Ilyen szorongató, s egyszersmind felemelő művészeti közegben, a Vajda Lajos Stúdió alapító tagjaként élte meg rövidre szabott életét, s mindvégig a stúdió keretein belül dolgozva építette fel életművét Matyófalvi Gábor szobrászművész.

Az 1998. júniusi, megrázó dunai búcsúztatás és a 2000. áprilisi, a művész egykori házánál lezajlott emléktábla-avatás után ez az emlékjelállítás is Matyófalvi Gábor emléke továbbéltetésének, művészete megbecsülésének tanúsága. Annak bizonyítéka, hogy teljesül a remény, amelyet úgy fogalmazott meg a művész egy hajdan betiltott katalógus kéziratban maradt szövegében, hogy „Remélem, be tudom fogadni a világot önmagamba, és a világ is be tud fogadni engem önmagába.” Ezek a gesztusok, e szobrok és a szobrok utóélete azt jelzik, hogy teljesült a szobrász óhaja. A Vasvári lakótelepi kő-kompozíció és a Posta-parkban elhelyezett műanyagszobor mellett most ez a bronzba öntött kereszt-variáció is arra hivatott, hogy a befogadás reményének beteljesüléseként, az állandóság és a maradandóság jegyében idézze meg egy tehetséges szobrász a kíméletlenül múló idő hullámaiba vesző alakját, és az idő múlásával dacoló művészetét, művészetének szellemiségét.