Szentendre és Vidéke, 2007. márc. 15.

Sokat elemezgettem már magamban, mi kell ahhoz, hogy egy kiállítás igazi és maradandó élményt adjon, s ne csupán az „ott voltam”, „láttam”, „nekem tetszett” megfogalmazásokkal kipipálható program legyen a sok közül. Oda jutottam, hogy három dolognak kell egyszerre együtt lennie: igazi, mélyről jövő és hiteles műalkotásoknak, a velük harmonikusan szervesülő befogadó térnek, érzékeny és alázatos rendezésnek.

Szentendrén már hosszú ideje sok kiállítás nyílik, mind intézményi, mind magán kezdeményezésből. A fenti „hármas” viszont csak nagyon ritkán találkozik össze. A kiállítások többségét az adott helyre minél több műtárgy felvonultatása, tehát a mennyiségi szemlélet vezérli, amiből természetszerűleg következnek a válogatást és a rendezést egyaránt érintő, sokszor már kifejezetten bántó kompromisszumok és szakmai bicsaklások.

A Vajda Lajos Stúdió egyik alapító tagjának, a mindössze ötvenegy évet megélt Matyófalvi (Matyó) Gábor szobrászművésznek születése hatvanadik évfordulója alkalmából vajdás művésztársai a VLS Pinceműhelyében megrendezett kiállítással állítottak emléket.

Matyó egész életműve a filozófiai értelemben vett kapcsolat, a kettő az egyben, a szépség, a harmónia kontra erőszak témákat boncolgatta balladai tömörséggel, ősi szimbólumok és jelek megidézésén keresztül, a tisztító dráma élményét nyújtva. Műveit akár értelmezhetjük napjaink kultikus tárgyaiként is, mert tévedés azt hinni, hogy kultikus tárgyakat csak letűnt korok kultúrái hoztak létre. Matyó szobrai az önmagában is impozáns VLS kiállító teret egy profán altemplommá nemesítik. A középkori eredetű, majd a 18. században megmagasított hatalmas pince építészeti struktúrája, a belső ívek nemes vonalvezetése, az évszázados köveket egybefoglaló, rusztikus falfelületek magával ragadó esztétikai élményt nyújtanak a belépőnek, s hadd tegyem hozzá, megunhatatlanul. Az egész teret hűvös nyugalom tölti be, amit az áhítat csendje jár át. Befogadó tér és kiállított mű ez alkalommal tökéletesen egymásra találtak, miközben mindkettő új tartalmat, új mondanivalót nyert.

Az eddig említett két kiállítási komponens önmagában még nem biztos, hogy nyújtaná ezt az élményt. Kellett hozzá a harmadik is, a rendező érzékenysége, kifinomultsága, hogy csak szolgálja, segítse ezt a már-már misztikus találkozást, s ne ő akarjon érvényesülni. Vincze Ottó festőművészé az érdem, aki nem egyszerűen megrendezte, hanem megalkotta a kiállítást, mint valamennyit, amit eddig láttunk tőle. Pontosan érzi a miből mennyit optimális arányát, és kifogástalan érzékkel találja meg az adott műtárgy legmegfelelőbb helyét. A Matyó-kiállítás mindegyik darabja olyan elhelyezést kapott, hogy főszereplő lett belőle. Ezt a legnehezebb elérni.

Aknay János „atyásan” szigorú, minden részletre kiterjedő, gondos szervezése, Vincze Ottó empatikus, ihletett rendezése olyan gesztus a fiatalon elhunyt művésztárs és barát emlékének megőrzéséért, ami a kívülállót is melegséggel és éltető optimizmussal tölti el.