|
Pályakép összefoglaló
Matyófalvi (Matyó) Gábor édesapja (Matyófalvi Ferenc) tanár, édesanyja (Sövény Ida) tanítónő, felesége [Varga Erzsébet /Tasi/ (1950-2003)] vegyész, gyermekük [Matyófalvi Áron (1980)]. Iskoláit Táborfalván és Budapesten végzi. 1968-ban költözik Szentendrére. Itt készíti első szobrait. Az 1969-es őszi szentendrei Szabadtéri Tárlaton ismerkedik meg ef Zámbó Istvánnal. Összebarátkoznak. 1970-ben a Nalaja happening miatt hat hónapot töltenek börtönben. Ez az időszak egy „koncepciós" perrel zárul, miután a bíróság letöltöttnek nyilvánítja büntetésüket. 1972-73-ban ő is egyik alapító tagja a szentendrei Vajda Lajos Stúdiónak. Művészi pályája tehát a 60-as évek végén indult. Néhány expresszív figurális munka elkészítése után az elvonatkoztatás útját választja. Műveinek logikai íve, alaki ikonográfiája szinte végzetesnek, fatálisnak mondható. Tudniillik ez az ív, ez a „testkép- vagy testmértani" ikonográfia az „Egy" kettéhasadásának metaforájával írható le a legcélratörőbben. Először az egységet, az egyben megbújó rejtett dualitást, a dolgokat működtető ellentétek világos rendjét, „derűs" dialektikáját fejezi ki filozófiai ihletettségű munkáiban, majd ezt a harmóniát fokozatosan felszámolja, s végül a számára eltolódottan „egypólusúvá" torzuló világ fenyegető agresszivitását ábrázolja „fűrészfogas" és „tüskés" korszakában. Egy tragikus baleset, egy fizikai agresszió (!) visszamaradó nyomaként egészsége megrendül, belső egyensúlyát elveszíti, lelkileg meghasonlik, önpusztító életet él. 1997-ben, Konstelláció c. utolsó művének összesimuló formáival, kifelé fordított „tüskéivel" még egyszer kísérletet tesz arra, hogy az önmagából kifordult „világ" harmóniáját, legalábbis a jelfelmutatás szintjén, helyreállítsa. 1998-ban, egy budapesti kórházban hal meg. Műveinek számba vétele, feldolgozása és értékelése folyamatban van. Annyi bizonyos, hogy korai korszakára hathatott Henry Moore, Brâncuşi, a görög-római antikvitás, Deim Pál és Kígyós Sándor formavilága. Életét Szentendre és a Vajda Lajos Stúdió határozta meg, ikonográfiája elválaszthatatlanul összefonódott néhány itt tevékenykedő művész (pl. ef Zámbó István, Agócs Attila, Aknay János, Holdas György és Bereznai Péter) egy-egy meghatározónak mondható stíluskorszakával, ennek ellenére műveinek karakterét mindvégig megőrizte. Szobraira leginkább a szerialitás, a folyamatszerűség, a minimalizmus, az elemi konstruktivizmus és az organikus (a szerves) formaképzés, a pozitív és negatív alaki viszonyok, a letisztult és „barbár" geometria, vagyis az ellentétekben való gondolkodás és fogalmazásmód a jellemző. (Festett, színezett) fában, mészkőben, márványban, gránitban és műanyagban egyaránt dolgozott, gyakran meglepő anyagkombinációkat alkalmazott.
Mindezekhez még hozzátehetnénk, hogy Matyófalvi (Matyó) Gábor topográfiai értelemben jellegzetes szentendrei művész, mert nem igen mozdult ki innen. S ha mégis, azt vagy magánemberként, vagy pedig leginkább a Vajda Lajos Stúdió tagjaként tette meg, hiszen ott szerepelt annak szinte minden jelentős kiállításán, a kezdetektől haláláig. A litvániai Klaipédába is - mondhatni - a VLS révén jutott el. Műveit a szentendrei Ferenczy Múzeumon kívül nem őrzik közgyűjtemények, inkább magánszemélyek. Ennek ellenére szemlélete, gondolkodása, formanyelve, - amelyet az egyszerűség kedvéért jelöljünk csak „absztrakt emblematikusnak" - nem volt provinciális, inkább egyetemesnek nevezhetnénk. Egyetemes abban az értelemben, hogy a jellegzetes magyar életérzést, amelyet természetesen a saját generációjának szemszögéből nézve élt meg, egyben közép-európai sorskérdésként tudta kifejezni. És ez, tartalmi szempontból vizsgálva a dolgot nem más, mint a kiszolgáltatottság, az emberi szabadságon tett erőszak, az emberi lelkeken vett értelmetlen kísérletezések és az igazságosságon ejtett folytonos sebek életérzésének a kifejezése. S ez „Matyó" Gábor szobrászatának végső üzenete és tartalma is. Az ő metaforikus leegyszerűsítésében ugyanis a világban minden „vagy kettő, vagy egy". Ezt fejezik ki fűrészfogas, kapcsos formái, s ezt a „mondatot" fejezi be a „Nagyposta" előtti téren elhelyezett utolsó műve is, amely a Kapcsolat vagy más néven a Harmadik típusú találkozás címet viseli, ahol összesimul mindaz, aminek össze kell simulnia. Ily módon győz bennünk mindaz, aminek győznie kell: a szerető egyetértésnek!
|
News
Végre, lesz Táborfalván egy olyan emlékmű, amelyről büszkén állíthatjuk – az ország-világ színe előtt is –, hogy ilyen még nem volt. Most készül, és napokon belül fel is avatják azt a művészi alkotást, amelyet Matyófalvi (Matyó) Gábor szobrász tervezett és készített el.
"Számomra mindig az a lényeg az egész periodizálásban, ami mindig ott volt és ott van műveimben, hogy valami vagy kettő, vagy egy" – vallotta egykor Matyófalvi Gábor, akinek műveiből emlékkiállítást rendeztek a Vajda Lajos Stúdió Pinceműhelyében.
Egy szobrászi pálya, amely tömbszerű márványokkal indult, majd kitágul a kör. Mészkő, gránit, fa, fém, műanyag, textil, filc. És újra meg újra visszatér az ősforráshoz. A fához, a kőhöz.
Hosszú betegség után, mégis váratlanul, június 2-án, 51 éves korában elhunyt Matyófalvi Gábor szobrászművész, a Vajda Lajos Stúdió alapító tagja. (…)
Matyófalvi Gábor szobrászi pályája tömbszerű márványszobrokkal indult a ’60-as évek végén. Ezek a művek tele voltak figurális utalásokkal, a témák többnyire konvencionálisak (pl. Anya és gyermeke, 1969). A szobrászt a formák kapcsolódása, harmóniája vagy éppen ellentéte izgatta.
Matyófalvi Gábor szobrászművész 1987-ben készítette el A pénz története című érem-sorozatát.
Novotny Tihamér: Kedves Matyó! Azzal szeretném kezdeni ezt a beszélgetést, hogy te mikor kerültél Szentendrére? Hogyan ismerkedtél meg ef Zámbó Istvánékkal (Öcsikéékkel) és hogyan lett ebből Vajda Lajos Stúdió?
|