Szentendre és Vidéke, 2007. márc. 9.
Van, aki úgy távozik a túlsó partra, hogy hiánya csak pillanatnyi fájdalmat okoz, van, aki a fizikai jelenlétből átsuhan a szellemi létbe, voltaképpen velünk marad.
Matyó (Matyófalvi Gábor), Szindbád, a hajós most lenne 60 éves, s már csak fájdalmasan emlékszünk szikár alakjára, fanyar humorára, az udvar végén álló, a maga építette műteremre, ahol mészkő, márvány szobrait faragta.
A nyolcvanas években néhány év szünetet tartott, egy tengerjáró vitorlás hajót épített, mellyel megjárta az Adriát, ismerte a szeleket, a tenger szeszélyeit. A sors furcsasága, hogy legfontosabb szobra egy tengerparti városban, Klaipédában (Litvánia) áll, egy nyugalmas, csendes őspark gyepén.
A széthasadó vörös- és szürkemárvány formát vaskapcsok tartják össze. Ez a munka lakonikusan összegzi az egész életmű lényegét, a kapcsolat és a szétszakadás ellentétes jelentésének megmutatását, valamint a valójában más természetű anyagok, vas és márvány (korábban színes filc és mészkő) szíves használatát.
Kevesen tudják, hogy a Vasvári lakótelepen áll egykori mészkőszobra (Anya gyermekével), melyet 1976-ban a városnak adományozott. Konstelláció című utolsó köztéri munkájával naponta találkozunk a posta előtti téren.
Közös utazások emlékei, emlékezetes kiállítások hangulata sejlik fel bennünk: Sepsiszentgyörgy, Vilnius, Hollandia, komoly VLS kiállítások a Vajda Pincében, s szerte az országban, a levegőbe fúródó faszobrai, melyek a torzóban maradt életmű utolsó periódusában születtek. Néhány fontos szobor múzeumokban, a pályakép a [Kortárs Magyar] Művészeti Lexikonban, a Vajda Lajos Stúdió vaskos albumában, ő maga pedig valahol az égi vizeken vitorlázik, voltaképpen azonban mégis csak itt van közöttünk, egy másik dimenzióban.